Peter Nemeth Photography Popular Photos
  • Popular


Csak úgy nyeltük a felező vonalakat az autópályán, a precízen összerakott csomagok rezzenéstelenül sorakoztak az autóban. A Nap már magasan járt, mikor megmutatkozott a kék tenger, mosolyogva léptem jobban a gázra. Vágytam elmerülni a nagy kékségben, kihajózni a messzeségbe, sok új és szép látnivaló reményében...

"Nincs itt semmi látnivaló"! ...köpte arcomba lekezelően a dalmát kormányos. "Csak kő és víz." A nehezére esett válasz miatt kezét egy pillanatra fenyegetve emelte felém, de aztán meggondolva magát csak olyan mozdulatot tett, mintha végigmutatna rajtam, kérdezvén magában, hogy mit is keresek én itt. Szavak nélkül is értettem mindent. Eleinte próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy rossz hajóra szálltam, de egyre csak azt vettem észre magamon, hogy a koncentráltságom alábbhagy. Mintha csak álmodtam volna. Ezt a szép világot. Zavaromban bámultam a part menti sziklákat, de aztán ismét megtörte a fájó csendet a rosszarcú Dalmát. Már sokadszorra hozakodott elő ugyanazzal a témával. Ha fizetek rendesen, csak akkor jutok vissza a kiindulási pontra, ahonnan reggel elindultam. Autót is szerez nekem, persze nem ingyen, azt is meg kell fizetnem rendesen. Egy barátja lesz a sofőr, hozzá kell majd beülnöm. Ennél a pontnál élesedett ki a benső hangom annyira, hogy azt súgja nekem, próbáljak megszabadulni ettől az embertől. Viszont kiszolgáltatott helyzetben voltam, 50 km-re a szárazföldtől, a nyílt tengeren. Próbáltam nyugodt maradni és barátságosnak mutatkozni, de a negatív gondolatok lassan kezdtek eluralkodni rajtam. Meg kell úsznom azt az autót. Ha haza szeretnék jutni épségben, semmiképpen sem szabad elfogadni a segítségüket. A speed boat csendben siklott a nyugodt tengeren. Vállam felett lassan hátrapillantottam, mögöttem a hajó oldalába kapaszkodó brazil nő szemében láttam, hogy reszket legbelül. Szerintem ugyanazt olvashatta ki a szememből, hogy nagy a baj. Ezzel a pacákkal nem fogunk egyhamar közös nevezőre jutni.

Az egész utazás már meglepően izgalmasan indult. Első nap egy hatalmas vágást véltem felfedezni a talpamon, negyedik napra pedig már a trogir-i kórházban találtam magam allergia gyanújával. Még az is kellemesebb élmény volt, mint most itt a nyílt tengeren. A kórház épületét hatalmas gaz vette körül, csak arról lehetett felismerni, hogy jó helyen járok, mikor az egyik bejáratánál belebotlottam egy sárga mentőautóba. Kihalt folyosók, citromsárga falak, valamint rózsaszínes ajtók kápráztatták el a piros bőrkiütéseimet, a régi kövezeten pedig egy gyík keresett iszkolva menedéket. Valószínű a pár napja fogyasztott kagyló dolgozta meg így a bőrömet. A szemem már káprázott a színektől, mikor egy élénk, piros ruhás latin-amerikai mentős hölgy kísért be a doktornőhöz, aki alapos kikérdezés után anti-hisztamin társaságában úgy búcsúzott tőlem, hogy most pár napig nem mehetek napra.

Az erős napsütést nehéz volt elkerülni. Főleg odakint, a végtelen tengeren, egy dél-amerikai családdal és négy angol egyetemistával. A legjobban a nyílt tenger ijesztett meg. A távolság rémisztő, hogy nem látni körbe szárazföldet. De talán a legrosszabb az volt, mikor a semmiből feltűnt pár kereszthullám és lassítani már nem volt idő. Hatalmas lendülettel dobta fel a magasba hajónkat az erős hullám, több métert siklottunk a levegőben, aztán kemény huppanással értünk ismét a vízfelszínre. Őrült egy menet volt. Azért is siettünk ennyire, mert a Bisevo-sziget Kék-barlangja 11 és 12 óra között valóban kékben pompázik. A Nap ebben az órában olyan szögben éri a barlang alatt elhelyezkedő járatokat, hogy a vizet és a barlang falait kékre festi. Kikötés után igyekeztünk is a barlanghoz, hogy el ne mulasszuk a jelenséget. Egy kisebb csónakkal vittek be minket a szűk járaton, le kellett hasalni a hajótestbe. Bent hatalmas sötétség fogadott, így pár másodpercem maradt egy régi filmes beállítást találni a nem létező fényeknek, hogy a lehető legjobban megörökítsem a földöntúli látványt. Alig lehettünk tíz percet a barlangban, amikor utolért minket a hír, hogy azonnal térjünk vissza a kikötőbe. A hajónknak nyoma sem volt. Többen rohantak oda hozzánk és újságolták, az újonc skipper ujját levágta a hajó. Éppen egy másik helyre igyekeztek kikötni, mikor egy nagyobb hullám megemelte a hajótestet a móló felé. A kezét már nem tudta kirántani. Sokkos állapotban azonnal kórházba szállították.

Ezek után kézről kézre adtak minket, a közelebbi szigetekre halászhajóval jutottunk el és végül így fogtuk ki a mostani kapitányt is, ha lehetett annak nevezni. Csak így hívom, a Dalmát. A hőség rengeteg erőt kivett belőlünk, többször vissza is engedtem a fényképezőgépet a szememtől. A napközbeni 38 fok nagyon megnehezítette a fotózást. Míg tavasszal, ősszel és télen az alacsonyan mozgó Nap szép fényeket varázsol, addig a nyári magasan járó Nap kimossa a színeket. A szárazföldön a kora reggel órákban hajnali 5-től 8-ig, este pedig 7-től 9-ig lehetett csak mozgolódni. Itt a hajón viszont rosszabb körülmények voltak. Minimális volt a vízkészletünk, a beígért egész napos ellátással a hajó nem rendelkezett. Próbáltam meggyőzni több érvvel is a Dalmátot, hogy ha a reggeli baleset következtében átvállalta a mai napi utunkat, akkor kötelessége visszavinni engem oda, ahol beszálltam a hajóba. Ráadásul fizettem a teljes útért. De olyan válaszokat kaptam csak, hogy ez itt az ő területe és ő itt mennyire befolyásos ember. Miután látta, hogy nem hagyom annyiban, azzal rukkolt elő, hogy ő minden nap a rendőrséggel ebédel. Kicsinyes dolgokkal próbált leszerelni, esélyem se volt hatni rá, minden érvemet megkerülte, minden válasza csapdát rejtett. Aztán azzal hozakodott elő, hogy nézzem csak meg, hogy mennyit ér a hajója, és egy ilyen szép darabot nagyon sokba kerül neki fenntartani. Még egyszer megkérdezett, hogy van-e elég pénzem. Illetve hogy mi van a zsákomban, miért olyan nehéz? Mondtam neki, hogy nincs semmi más benne, csak egy fél liter víz, egy Mario Girotti önéletrajz, illetve pár objektív. A könyv címét meg kellett ismételnem, de így sem csengett neki ismerősen az olasz név. Tehát nem olasz származású a kapitányunk, de még csak nem is dalmát, mert erről a névről a helyieknek egyből Winnetou jut eszébe. A régi nagy indiános filmeket itt Dalmáciában forgatták. Az olasz név és a filmcím pedig nagyon is kapcsolódik. A Dalmát szófordulatait hallottam már más országokban is. Mintha egy ugyanazon tankönyvet tanultak volna be. Nehezen tudja kezelni ezt az ember, meg vannak győződve arról, hogy amit tesznek, az úgy jó. Magamba roskadtam, keresve a mentőkötelet, amivel a hajót a partra húzhatom. Nem tudtam együttműködésre bírni, illetve nem éreztem rajta, hogy átérzi és megérti a problémámat. Nem volt más választásom, fejben kellett kitartanom és keresni a legjobb megoldást. A kitartásról hirtelen bevillant a főtt kukoricát áruló bácsi a parton, aki a tomboló hőségben fiatalokat meghazudtolva reggeltől estig fel-alá járkált a strandolók között, hogy eladjon pár darabot.

A beígért ebéd helyszíne is változott. Nyugtatott minket, hogy egy nagyon jó barátjához visz majd, aki "very special" ételeket fog készíteni nekünk. Ha valahol meghallod azt a kifejezést, hogy "very special", készülj fel a kellemetlen meglepetésekre. Mert, hogy aztán most olyan very special élményben lesz részed my friend, hogy ilyet még álmodni se mertél volna. Vagy százszor hallottuk ezt a kifejezést a minket váró maffiózó kinézetű baráttól, aki a hölgyek társaságában is megfeledkezve, bambán igazgatta férfiasságát fecske fürdőnadrágjában. Fekete polóban és barna színű western kalappal próbált tekintélyt parancsolni, az ebéd elkészítéséhez felkötött szakácskötény végül tökéletesen nevetségessé tette. A very special ebéd úgy lett odadobva elénk, grillezett csirke, alig felismerhető zöldségekkel. Semmi más. Már nemcsak a fejem forgott a rossz gondolatoktól. A nap során többször felszínre akart törni az oda nem illő értelmetlenség. Az álom szigetcsoportokból katlanok váltak, az átjáróknál pedig figyeltem a szárazföld és a közöttünk lévő távolságot. Nem engedhettem, hogy elhitessék velem az ő világukat. Mert az nagyon nem volt valós. Magukra kell hagyni őket, éljenek a saját kalitkájukban, szorongatva a rácsait, melyeken a fejüket ordítva próbálják kidugni. A nap végére nagyon elfáradtam, de még volt annyi erőm, hogy elképzeljem az utat a szárazföldig. Ezt a kört be kellett fejeznem, ezt az utat végig kellett járnom.

A kora esti órákban, az utolsó kikötésnél érkezett a mentősereg. A telefonom is a nagy hőségtől lefagyva magára talált, az út során a brazil nőtől kapott telefonszámot azonnal tudtam hívni. Reméltem, talán tud valaki segíteni. A vonal másik végén egy Angelo nevű férfi üdvözölt, kinek éppen el kezdtem mesélni az aznapi kellemetlen kalandjainkat, mikor kedvesen a szavamba vágva nyugtatott meg, hogy már tudnak mindenről és intézkedtek. Nem kell semmit tennem, tudják, hogy a kapitány hol fog kikötni, ott vár majd engem Angelo autója, ingyen és bérmentve fog engem visszavinni a kiindulási pontra. Illetve a többiekről is gondoskodnak, akiknek közelebbi pontokra kellett visszajutniuk. Csak annyi a dolgunk, hogy ne álljunk szóba többet azzal az alakkal a hajón. Határtalan boldogság töltött el, nem győztem megköszönni Angelo segítségét. Hangja minden pillanatban megnyugtató volt. Aztán meglepődtem, mikor magyarul fejezte be a társalgást, jó utat és jó szerencsét kívánt. A Dalmát az utolsó szakaszon kapott pár telefont, láttam rajta, ahogy közeledünk a szárazföldhöz láthatatlan erők húzzák keresztül számításait. Csak csendben vezette a hajót, magába roskadva, üresen. Sorozatosan csíptem el pár zavart pillantását, hogy vajon mit is láthatok én, amikor a szememhez emelem a gépem keresőjét.

A Nap kibukkant az alsó felhőtakaró mögül és lassan elérte a hegyek vonalát. Nézd meg a kiosztást, mérj fényt, állíts a rekeszen és komponálj. A speed boat szándékosan hatalmas erőre kapott, egyre gyorsabban száguldott velünk a lassan sötétkékbe burkolózó szárazföld felé. Teljesen hátat fordítva a Dalmátnak, a lenyugvó Nap felé fordultam. Jönnek az utolsó képek. A gép többször is a fejemnek ütődött, ahogy egyre nagyobb sebességre kapcsoltunk. Éreztem, hogy ezzel a trükkel még próbálkozik egyet, de már nem tudott meghatni. Tartottam a gépet, a fénymérő a lehető legkedvezőbb értékekkel pulzált. Bolond Dalmát, vannak dolgok, amikkel még a szuper hajód sem veheti fel a versenyt. A gépemet a szememre szorítottam, figyeltem az ugráló horizontot és vártam a megfelelő pillanatot. A zárszerkezet a másodperc kétezred része alatt nyílt ki és csukódott vissza. Ez itt az én világom…very special. Rengeteg itt a látnivaló.

The Gallery