Venice - Peter Nemeth Photography

Merre vagy?

Lomhán lökte el magát a vaporetto az átforrósodott betonkikötőből. Hát itt vagyok ismét, harmadik alkalommal. Ahogy morgott a hajómotor, rossz érzések jöttek fel bennem, két éve már, hogy a színes karnevált a tengerbe mosta a vihar. Ugyanaz a motorhang, mikor a hajók alig tudtak kikötni, hogy mentsék az embereket Velencéből. De aztán valahogy a város nyugodt látványa feledtette a rossz élményeket. És végre láthattam a várost a karnevál nélkül. A bőröndöket szállító hajók zűrzavarában megannyi utazó boldog mosolya villant a város bejáratánál. Mégis megmagyarázhatatlan szomorúság és elkeseredettség uralkodott el rajtam. Igazából tudtam, miért is érzem ezt. Igyekeztem az impozáns épületekre koncentrálni, azonban minden erőfeszítés ellenére minden falon lelkem egyes darabja csapódott szét.

Vajon hol lehetsz?

Tudom, hogy a léleknek időnként meg kell halnia, hogy ismét élni tudjon. El kell engednem mindent, már nem tudom tovább tartani magamat. A hit és a remény még azért itt lengedezik szüntelenül körülöttem, zilált lelkemen belül viszont már nem fér meg. A hajók nagy nyugalommal tolták szét a szeles Velence előtt fodrozódó tengert. Éreztem, hogy alámerülök, a hajók oldalán haladó gyorsabb hullámok látványa kezdtek magukkal rántani, és egy-egy szeletet vágnak le belőlem. Kezdtem elfogyni és pánikba esni.

Merre járhatsz éppen most?

Ott voltál minden álmomban, ott ültél a kihunyó lámpaoszlopokon és Téged hívtalak, mikor a kifutón a repülőgépem felszálláshoz készült, hogy óvj engem. Tudom, hogy ott vagy valahol és Te is keresel engem. Ha Nélküled kell megtennem az életem hátralevő részét, hát legyen, de tudd, hogy kerestelek mindig és itt voltál velem. Talán meg is beszéltük, hogy találkozunk valahol, de a totális törlésnél csak azt nem tudták tökéletesen kiszedni belőlem, hogy létezel valahol. Sok dolog megtalál minket az életben, figyelemterelő csapdák között bukdácsolunk, de mégis marad egy halvány emlék a leglényegesebb érzésről. Lehet elkéstem már, és Te sem létezel itt ebben az időben és térben. Mélyre húz a tenger, hogy átmossa ismét lényemet, törölve még azt is, ami még maradt bennem. Elengedek mindent, nincs másra erőm, a város hangjait se vagyok képes magamhoz engedni. Utoljára a legőszintébb hangszer, egy zongora dallama még elér hozzám, valamelyik közeli csatornából hallatszik. Velence pompája lassan kitárulkozik. Mintha magamra maradtam volna. Lehet, valamit rosszul csináltam, nem figyeltem jobban az intő jelekre. A könnyeimet se kell nyelnem már, az összes a tenger vizébe tér vissza ismét.

Csak arra kérlek, hogy válaszolj, és hogy a szemedbe nézhessek...

Mikor a felszín alá kerülsz, igaz lényed előbújik rejtekéből és bemutatkozik csendesen vagy éppen, mint egy megvadult fogoly harcol az első levegővételért. Engedem, hogy a mélyre sodródjak, hogy felfedezzenek. Tudom, hogy itt vagy és nekem rendeltek. Ha csak elém állsz, tudni fogom. És ha darabjaira is tép a tenger, valahol elpusztíthatatlan maradok. A hitem, ami utoljára marad és tudom, hogy elvezet Hozzád. Nem szabad az árral küzdenem, a hitemet mindig is fogom uralni és kormányozni. Hű maradok önmagamhoz, éber. Így maradhat biztos a hajó.

Bármi is történjék, szeretni foglak. Örökké.

Csak ez maradt már nekem. Nem érzem már a testem. Kortalanul állok üvegtestet öltve, a város rajzolata megtörik bennem. Öregség és fiatalság, megannyi megélt élet. Csak lebegek a sodródó árban, egyre gyorsabb iramban tol a messzeségbe, le a mélybe, megforgatva. Kék színekben mosódik össze előttem a hang, mely továbbra is beszél hozzám a feketedő sötétben.

Szemem sarkában a gyertyaláng megremegett. Éreztem, hogy a szoba megtelik az ablakon beszűrődő kék, láthatatlan fénnyel. Halászhajómat még az utolsó fényeknél kötöttem ki, miután a környező szigeteken felállított lazarettókba szállítottam orvosságot a szenvedőknek. Addig nem halászhatok, amíg a járvány el nem vonult. A várost elhagyó naplemente után még arra is maradt időm, hogy rendbe rakjam a kosz lepte fedélzetet. Tépett ruháim most a sarokban álló széken hevertek, gondosan összehajtogatva. A szobában volt még valaki. Felülni se volt már időm az ágyban, mozdulatai gyorsan jutottak el fülemhez. A sötétség falából kilépve mellettem foglalt helyet. Fehér ruhája finoman feszült vonalain. Nyugalom telepedett rám. Olyannyira, hogy nem jutott most el hozzám semmi, csak az Ő jelenléte. Nézett engem folyamatosan, kezeit lágyan fonta össze ölében. Sokáig szólni sem bírtam, hosszan néztem Őt. Ébenfekete haja ragyogott, oldalról kicsit belelógott a jelentéktelen fény ellenére fénylő szemeibe. Figyelt engem, ahogy eddig még senki más. Bármikor rápillantottam, visszamosolygott. Hirtelen égni kezdett a szemem. Akárhányszor álmodtam már meg ezt a pillanatot, nem bírtam nyitva tartani a szememet. De Ő most itt van, eljött, ez itt a valóság. Annak kell lennie. Nem, ez most nem álom...nem érhet vége...ne, most még ne!

Az ágy melletti kis asztalkáról fából készült tálat nyújtott felém és rám parancsolt, hogy vigyek vizet a szemembe. A hűsítő, mint magas hegyi patak, kényelmesen cammogott le tenyeremben. Sietve kezdtem el mosni szemeimet, a jéghideg érzés szurkálva áramlott égő szemhéjaim közé. Aztán hozzám szólt:

- Ne türelmetlenkedj, lassan lötyköld az arcodba a vizet! Ha alaposan kimosod a szemedet, fogsz látni ismét rendesen. Finoman rám fújt, hogy leszárítsa arcomról a vízcseppeket. Ahogy közelebb hajolt hozzám, finoman érintve végigsimítottam arcát. Bőre puha volt és selymes. Meglepődött, szemei elkeskenyedtek, ahogy ujjaim terültek és záródtak, lassan tenyerembe engedte magát. Szégyenlősen fordult el egy pillanatra, de aztán hamar visszatért hozzám.

- Miért nézel így rám? - kérdezte zavarában.

- Mert gyönyörű vagy! - feleltem szemeibe feledkezve.

Ilyenkor csak lesütötte szemeit és hosszú ideig hallgatott. De mikor megszólalt újból, hangját reggelig is el tudtam volna hallgatni. Kiérződött egész lényéből a megfontoltság és a magabiztosság. Sok mindent megélhetett már. Vajon mennyi égi háborút láthatott már? Az álmaimban sokszor jött már el, mintha az ágyam végére ült volna és onnét nyugtatott meg jelenlétével, ami nemcsak nyugalom volt, hanem teljes megtisztulás és béke az éj leple alatt. Mindig átölelt. Arcát nem mindig láthattam, de most itt van előttem. Hihetetlenül szép.

Nem kellett megszólalnom, látott mindent a szememben, én meg láttam az övéiben. Követve gondolataimat közelebb hajolt és odabújt hozzám. Engedte, hogy átöleljem. Minden apró mozdulat olyan természetesen követte egymást, mintha minden egyes megnyilvánulásunk régről be lettek volna égetve lelkünk mélyére. Bizonyosságok regimentje árasztott el, kapuk nyíltak meg bennem, ahogy néztem őt. Kezemet maga felé húzva saját kezébe fektette, és mint akik a kezüket méregetik, feltartottuk a magasba. Aztán az ujjak szépen egymásba fonódtak. Szeme most erősebben kezdett fényleni. Homlokunkat összeérintve feküdtünk, lecsukott szemmel együtt lélegeztünk. Nem kellett már a nyitott szem, belülről mindent lehetett “látni". Aztán finoman a tenyerembe fordult és belecsókolt.

- Engedd, hogy szeresselek - súgtam halkan fülébe.

Megcsókoltam arcát, és ahogy egy könnycsepp hullott ki szememből, egy könnycsepp hagyta el az ő szemét is. A két csepp valahol összeért. A hajnali órákig így pihentünk egymás karjaiban. A város kezdte visszanyerni reggeli arany homokszínét.

- Lassan indulnom kell - mondtam halkan.

Nem válaszolt, az ágy szélére húzta magát, felállt és ruháját kezdte igazgatni.

- Mikor láthatlak legközelebb? - kérdeztem.

Ismét nem válaszolt, csak haját eltűrte, válla mögött még egyszer visszanézett. Mintha várta is volna, hogy odalépjek hozzá. Hátulról öleltem át, olyan finoman és lassan húztam magamhoz, hogy szemei ismét lecsukódtak és átadta magát a pillanatnak. Testünk teljesen összeért, kezem ismét kezébe fonódott erősen. Nem engedte el.

A látomásomat egy olasz rendőr hajó vágta keresztbe. Nem tudtam eldönteni, hogy a látomástól vagy a part melletti lámpaoszlopnak támaszkodva hűltem ki egy kicsit. De lehet, hogy csak a halványuló délutáni fények miatt fáztam át. Az első lámpások már pislákoltak a városban, ahogy az utolsó kisebb vaporetto is elhagyta a kikötőt. Készülnöm kell. Bár már nem nagyon érdekelt annyira semmi. Elengedtem mindent. A látomásomat is. Kezem megfeszült a markolaton, a semmibe révedő arcomon szín és árny járta heves táncát.

Vajon mennyi hitem maradt? Mindig a legnehezebb helyzetekben vagyunk képesek a legtöbbet remélni. Még akkor is küzdünk, amikor elvettek tőlünk majdnem mindent. Sokszor nem értjük, miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak, de mégis rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy képesek vagyunk megváltoztatni a dolgokat. Vajon az embernek van-e hatalma ehhez? Élhetünk-e igazán a szabad akarattal?

Úgy tartom, hogy az élet nem bonyolult, csak kitartónak kell maradni és mindig törekedni a magasztos dolgok felé. Sokan eltakarnak magukból részeket, nem merik megmutatni saját magukat a Világnak. Nem mernek boldogok lenni. Az egyes a lépések valahogy a nem éppen kellemes élményekkel párosultak. És legfőképpen félnek, hogy mit mond a másik ember. Közben meg az a másik fél is ugyanebben az állapotban szenved. Nem éppen a megfelelő visszajelzésére figyelünk. Azt hiszik, hogy amit a másik ember elbírál felettük, az úgy is van. Fel kell tárni azt a tiszta információt, ami mozgásba hozza a lelket. Egy dologhoz biztosan van jogunk. Szeretni, szívvel, lélekkel és belátással. És ez képes falakat lerombolni. És az égre tekintve győzedelmeskedni mindenek felett.

Itt vagyok hát…Velence... a Tiéd vagyok. Mindig is a Tiéd voltam. Itt vagyok ismét…, itt vagyok.