Triglav - Peter Nemeth Photography

A háromfejű Isten birodalmában

Nem bírtam tovább lépni és megtorpantam. Zsákomat lassan eresztettem le hátamról magam mellé, aztán óvatosan nekidőltem a hideg sziklafalnak. Fél szemmel még láttam, hogy a többiek kicsit feljebb álltak meg. Jól esett a hűvös szellő, vizes pólom hamar száradt a nagy melegben. Próbáltam elkergetni a negatív gondolatokat és mentálisan a józan ész határán maradni. Valami nem stimmelt. Lábaimból sokadszorra szállt el az erő, a megtett szakaszok egyre nehezebbé váltak. Ahogy egyre feljebb jutunk, egyre kilátástalanabb az egész. Csak azokat a kisebb útszakaszokat vagyunk képesek látni, amelyek 10 vagy 20 méteren át kanyarognak előttünk, a többit a hegyek meredek falai magukba rejtik. A csend kisérteties idefent, a sziklafalakon fémtáblák jelzik, hogy ezen a szakaszon éppen ki távozott az élők sorából. Valahonnan energiát kell nyernem, különben ennek nem lesz jó vége...ennek nem így kéne működnie...A Himalájában hasonló utak voltak, de itt minden más...az apró törmeléktől szétfolyik az út...Lassan előrehajoltam, térdemre támaszkodtam, hosszú percekig a sziklák porától fehéredő cipőm orrát bámultam. A teljes elkeseredésben valami pozitívumot igyekeztem felkutatni magamban...

...a hátam mögül valaki a tarkómra tette a kezét. Ismerős kéz volt, emlékszem, nepáli guide-om, Tika szokott így viccelődni, aki most a semmiből előtűnve szintén a lábaimat vette szemügyre. Miután kezével elengedte a nyakamat, elém állt és katonásan kihúzta magát:

- Mindegy, hogy milyen körülmények között teszi meg az ember a lépéseket – törte meg a csendet. Nem nézett a szemembe, csak a környező hegyeket figyelte. Kiéreztem hangjából, hogy várja reakciómat.

- Hogy mondtad Tika? - próbáltam visszaidézni előbbi szavait. Csak egy hosszabb idő után szólalt meg.

- Mit gondolsz Khamal, mi az az egy dolog, ami számít, ha hegyen, vízen, vagy bármin is átkelünk? Mi viszi át az embert egy távolabbi pontra, mi az az egy, ami közös mindenben, ami egész életünkben végigkísér? – felerősödő hangja türelmetlenséget sugallt. Nem tudtam elképzelni, hogy most oktatni akar, vagy mi a fene.

- Muszáj ezt most Tika? Nagyon kimerültem! - Észrevette rajtam, hogy egy kicsit komolytalanul veszem a témát. Hirtelen mindkét kezével megfogta pólómat és teljes erőből megrázott. Megrémülve tántorogtam a keskeny úton, végül a kis ember erős kezei rántottak teljesen talpra.

- Mi az az egy dolog, ami számít, ha hegyen, vízen, vagy bárhol is kelünk át? - most már teljesen kirajzolódtak korábbi szavai, hirtelen jelent meg előttem a válasz.

- Az út, Tika! Az út! Csak engedj már el! - mélyen a szemébe néztem, mosolya hamar lelohadt nagy orra alatt, és eleresztve egy nagyot legyintett felém.

- Nem Khamal, nem az út. Gondolkozz egy kicsit, nem olyan ördöngős ez a válasz. Mi visz előre azon az úton? Mire van ehhez szükséged?

- Hát lássuk csak, hitre, akaratra, kitartásra, erőnlétre…

- Elég! - harsant fel keményen. - Egyáltalán nem gondolkozol, nem akarok ezekről többet hallani! Figyelj ide Khamal, mi visz téged az úton?

- A lábaim! - válaszoltam vállrándítva.

- Így van! Nem is olyan nehéz, ugye? És mit tesznek a lábaid?

- Hát…lépnek! – ahogy kimondtam, fejemben minden kitisztult. - Tudom, hogy mit akarsz mondani Tika. Néhányunknak újra meg kell tanulni járni. - Nem szólt, lassan elmosolyodott, kezét vállamra tette, jó erősen meg is szorongatta.

Később Tika így folytatta: - Gyaloglás közben figyeld meg, hogyan teszed a lábaidat, hogyan érinti talpad a talajt, milyen érzés, ahogy a testsúlyod ránehezedik a térdedre, bokádra. Figyeld meg külön a bal, majd a jobb lábadat, aztán együtt figyeld őket. Miközben lábaidra koncentrálsz, nem kell több mint pár másodperc, máris összerendeződik járásod, el kezded érezni, hogy jársz. El fogsz csodálkozni, hogy mennyire nem is figyelted ez idáig a járásodat. A következő pillanatban már áramlik is az energia a lábaidba, aztán a test felső részeibe, ugyanis koncentrált mozgással energia nyerhető a környezetből. Mit gondolsz, miért fáradnak el sokan egy kis gyaloglástól?

- Mert mihelyst elkezdenek sétálni, már azonnal mást akarnak csinálni.

- Igen, mert nem oda figyelnek, ahová kéne. Gondolataik mindig máshol kószálnak, több energiát veszítenek ezzel és ráfogják a sétára, hogy ők mennyire elfáradtak. Ahogy figyeled lábaidat, talpad sokkal biztosabb helyekre fog lépni. A környezeted is fog figyelni téged. Örök kapocs fog majd benneteket összefűzni, elválaszthatatlanok lesztek. Ő vigyázni fog rád, te pedig könnyedén fogsz mozogni az általa adott térben. Vigyázni fog mindazokra az emberekre, akik körültekintően lépnek.

Egy idő után Tika alakja halványulni kezdett, de utolsó jótanácsait még élesen hallottam. Azt kívántam, bárcsak maradna velem az út végéig.

- Addig menjetek, míg el nem fogynak a fák és a zöld cserjék, azon a hágón menjetek át, amit a felkelő Nap sugarai fényesítenek. Légy éber Khamal, ez egy háromfejű Isten birodalma, aki az Átjárót őrzi. Sose feledd azt, ami már egyszer megfogalmazódott benned! És még valami...voltál te már sokkal nehezebb helyzetben is!

Az erősödő szél pár könnycseppet penderített ki szememből. Lábaim kezdtek életre kelni, összeszedtem magam, beérve a többieket tovább kapaszkodtunk a meredek falakon. Közben egy mondatot ismételgettem magamban: ...tiszteld a hatalmasok birodalmát…ha alázatos vagy, hajlékra lelsz a legnagyobb vihar közepette is, de ha ellenszegülsz, saját szorításodból aligha menekülsz…