Nepal-Tibet - Peter Nemeth Photography

A felhők birodalmában - Nepál

Igyekeztem ellazulni és magasabb szintre programozni tudatomat, hogy a következő napokban ne okozzon gondot a kevesebb oxigén. Fent voltunk az égen, csak úgy vágta a felhőket a Yeti Airlines kétmotoros kisgépe. Ahogy kibukkantunk a felhőtakaróból, az elénk táruló látványtól automatikusan visszahőköltem. Égbe nyúló falak mellett repültünk el, olyan érzésem volt, hogy mindjárt elakad a bal oldali szárny.

A monszunnak még láthatóan voltak nyomai, szürke és sötétkék felhők méltóságteljesen ültek a Himalája havas csúcsai közé. Gépünk előtt egy apró falu tűnt ki a hegyoldalból. Mivel a pilóta fülke ajtaja az utastér felé nyitva maradt, így előre is kilátásunk nyílt a hegyekre. Érdekesen ereszkedtünk lefelé, a színes tetős házak között feltűnt a nem igazán hosszúnak mondható leszállópálya. Hatalmas, felfestett sárga csíkjai virítottak a szürkés hegyoldalban. A pilóta egyenesen a betont célozta meg, majd az utolsó pillanatban felkapta a gép orrát és valósággal odacsapta a repülőt a pályára. A kerekek hatalmasat nyögtek, a pilóta őrült kormányzásba kezdett, hogy megtartsa a gép helyes irányát. A pálya vége rohamosan közeledett, az utolsó pillanatban a sokadik és egyben az utolsó fékezés állított meg minket. Lent voltunk...vagyis fent. Lukla, a magasság 2840 méter. Ezt a repteret még az az ember építtette, aki először hódította meg a Mt. Everest csúcsát (1953). Sir Edmund Hillary a luklai reptér alapításával egyben emléket is állított a Phaplu közelében lezuhant repülőgép szerencsétlenség áldozatainak. Azon a járaton ott utazott felesége és három gyermeke közül egyik lánya (Louise Mary Rose és Belinda Hillary).

Egy hatalmas felhőpamacs úszott be a meredeken ékelt reptér fölé, a mi gépünket még visszaengedték a fővárosba, de több gépet nem engedtek leszállni Luklába. Belépve a Solu Khumbu régióba, teherhordók armadájával találkozik az ember. A helyi (hegyi) lakosság nagyobb része teherhordásból él. Hátukra felszíjjazott kosaraikban akár 60-80 kilónyi rakományt is képesek cipelni, sokan kínai strandpapucsban, de van, aki mezítláb. A tornacipő csak akkor kerül elő, ha 4000 méter fölé mennek. És mindig visznek magukkal egy "T" alakú botot, mivel pihenőjük során nem szerelik le magukról a terhet, hanem csak maguk mögött erre támasztják.

A magasabb régiókban már nehezebben lehet megoldani a fűtést, ahol már nem találni fát, ott a jaktrágya az elsődleges tüzelőanyag. A trágyát összeszedik, felrakják a kőkerítésekre, kicsit kilapítgatják és jöhet a napon való szárítás. Ms. Pema Kanchi az esti vacsorakészítésnél pár szárított jaktrágyát dobott a tűzre, majd ugyanazzal a kézzel nekilátott az étel elkészítéséhez. Túl lehet élni... Azonban nem kell megijedni, ha pár napig nem kívánunk enni semmit. Ennek oka persze nem a jaktrágya, hanem szervezetünk akklimatizálódik a tengerszint feletti magasságban bekövetkezett változásokhoz. A hegyibetegség legáltalánosabb tünetei közé tartozik a fejfájás, a szédülés, a fáradtság, az ingerlékenység, az erős pulzus. Nagyon fontos a sok folyadékbevitel, hogy ellensúlyozzuk a száraz hegyi levegőt és elkerüljük a megnövekedett légzésszám okozta kiszáradást. A legfontosabb talán a meleg étel, minimalizálni kell a szervezet energiafelhasználását (ezért is tiltott szomjúság esetén havat enni). A falusiak a gleccserekből leereszkedő patakok vizét használják ivóvízként, amit - normális vízvezeték híján - a patak egy magasabb pontját megcsapolva egy másfél cemtiméteres vasatgságú fekete csövön vezetnek be a faluba. A cső falubeli végén pedig fürdik a nép, vagy éppen ruháikat mossák. Egy-két településen még körbe is betonozzák a csövet, így fabrikálva örökvizű kutat. Egy fárasztó napunk után Appa sherpa látott vendégül minket. Ez a kis törékeny, vézna nepáli tizenkétszer állt a Mt. Everest csúcsán. A vacsoránál a nepáli hagyományokhoz hűen kézzel dobálta szájába a rizst, vidám mosolyán ott táncoltak a rizsszemek. A vacsora végeztével jobban szóba elegyedtünk és megkérdeztük, hogy mik a további tervei, mi jöhet még ez után, mi az ami még "magasabb lehet a Mount Everestnél"? A szálkás izomzatú sherpát meglepte a kérdés, először olyan érzésem támadt, hogy megsértettük kérdésünkkel. Aztán hosszú csend támadt, láttam rajta, hogy mélyen a gondolataiba merül. És hirtelen így felelt: " Csak egy valami lehet magasabb a Mount Everestnél: ...az ÉLET!" Aztán nagy hahotázásba kezdett, közben pedig szája széléről a maradék rizs is landolt a tányérján. Ebben a szellemben indultunk Gokyo Peak felé (5360m), ahonnan a világ legmagasabb hegyének hódolhattunk, amit a nepáliak Sagarmathanak hívnak: "az a hegy, amelyet még a madár sem tud átrepülni".

Félelmetes és egyben elgondolkodtató, mikor az embert megérinti a halál. A Cho La (5330m) meredek falának felénél tarthattunk, mikor visszanéztem. Nem szabadott volna, mert a látványtól belém hasított talán a legerősebb fájdalom. Nem láttam, hogy hova fut le a meredek, ívelt jégfal és bár úrrá kellett lennem magamon, egyre jobban hatalmába kerített a halálfélelem. A következő pillanatban csak annyit hallottam, hogy az éppen mögöttem haladó vezetőm, Tika bakancsa megcsúszik. Nem tudott megkapaszkodni semmiben és arccal a kemény hóra csapódott. Ez a hirtelen bekövetkezett helyzet ébresztett fel a torokszorító félelemből. Reflexből kaptam hátra és nyúltam Tika után, hátizsákjának felső fogantyúját még éppen el tudtam kapni. Kapálózva lógott így egy darabig a kis ember, közben lábaimat biztos pontra ékeltem be. Ahogy az ő keze és lába is fogást talált, minden izmomat megfeszítve húztam felfelé. Mikor már tudta magát tartani, elengedtem, majd összenéztünk. Kitört belőlünk a nevetés, de ez nem örömteli volt, inkább kísérteties. Remegtem belül.

Chukhung (4730m) felé vettük észre, hogy teherhordónkkal, Amarral valami nincs rendben. Folyamatosan a szemét dörzsölgette és nagyon erősen könnyezett. Amar estére részleges hóvakságot kapott, kiderült ugyanis, hogy napközben egy rövid ideig nem viselte szemüvegét. Éjszaka szemviszketése a tetőfokára hágott, olyan volt mintha állandóan sírna. Három napon keresztül vérvörös és alig nyitható szemekkel hősiesen hozta terheinket. Hiába győzködtük, hogy hozzuk a csomagjainkat, ő csak ellenkezett. Nepálban egy teherhordó megsegítése ugyanis nem más, mint annak megszégyenítése. A magyar szemcseppet viszont szívesen fogadta, pár nap múlva szeme gyógyulni kezdett. Jiriből (1955m) a visszautat Katmanduba busszal tettük meg, ami általában teljesen tömve van emberekkel. A kalauz úgy nézett ki, mint egy hentes, piszkosfehér ruhája régen látott mosószert. Arcára kiült nagyképűséggel kezelte a jegyeket. Mivel csomagjaink egy plusz férőhelyet foglaltak, így azt is kifizettette velünk, nem lehetett ellent mondani. A nepáli buszozásnak több hátránya van, de a legnagyobb az, hogy az utak egysávosak. Ezzel ugye csak akkor van gond, amikor valaki szembe jön. Ilyenkor közös megegyezéssel vagy egy ökölharc megnyerésével valamelyik fél visszatolat egy olyan részre, ahol a két jármű már elfér egymás mellett. A sofőrnek amúgy 3-4 segédje is utazik a buszon, akik állandóan a busz oldalán lógnak. Ha tolatásról, parkolásról, utasok felsegítéséről van szó, ők mindenben segítenek. És végre egy olyan ország, ahol azt lehet mondani, hogy a busz csak lassít. Mert nincs idő megállni minden megállóban. Ilyenkor a segítők a felszálló utas hónalja alá kapnak és berántják a buszba. A leszállás is hasonlóan történik. Miközben a busz száguld, szépen csak leengedik a talajra az utas lábait...a többit meg rábízzák, ügyeskedjen mindenki a maga módján. Visszatérve Katmanduba elnyújtóztam hotelünk verőfényes teraszán. Nagyot kortyoltam a finom vörösborból, az asztalon, egy kisebb tányéron csíkokra szeletelt jaksajt sütkérezett. A gleccserszemüveg már megszokásból ismét a szemünkön lapult, bár most nem volt olyan erős a nap. Ahogy leszállt az est, három szerzetes a szomszédos kolostor tetjén tibeti hangszereikkel gyönyörű dallamot hallatva takarodót fújt. Olyan volt, mint egy szerenád. Korán pihenőre tértünk és igyekeztem ellazulni és magasabb szintre programozni tudatomat, hogy a következő napokban ne okozzon gondot a kevesebb oxigén. Éjjel gondolatban 4000 méteren kell hogy aludjak...4000 méteren...igen. Holnap vár minket Tibet.


Az utolsó hágó - Tibet

Furcsa és éles álmok közepette telt az éjszaka. Az álomképek gyorsan váltogatták egymást. Megint ott voltam fent valahol a magasban, az erős szelek majdnem ledöntöttek a lábamról, a végtelenségbe nyúló hó- és jégmezőkön nemcsak a talaj, de még a csend is fagyos volt. Idegensége mégis ott hordozta magában a határtalan nyugalmat és a békét. A fáradtság már annyira eluralkodott a testemen, hogy minden méterért meg kellett küzdeni, közben pedig csak azt hallottam, hogy tüdőm zihálása a messzeségbe ordít. Az orrváladék megfeketedett a szél hordta homoktól és állandóan szúró fájdalom hasított a lélektükörbe, mikor szabad szemmel próbáltam megnézni a havat. A megváltozott álomképben hirtelen rengeteg arc mosolyogva nézett rám, összetéve koszos kezüket homlokukhoz érintették, de mégis szemeikben ott tükröződött a szenvedés. A következő pillanatban meg egy hatalmas sziklatenger tárult fel előttem, a szikrázó napsütésben hegyi vízzuhatagok mellett színesebbnél színesebb virágok nyíltak, melyeket néha leszakítottak az arra járó kóbor szellemek, akik ott éltek fent az égig érő hegyek között, tetejükön az ott tanyázó istenek társaságában. Az ima pedig csak szállt a szélben, imazászlók munkálkodtak mindenfelé...

Frissen ébredtem és az előttünk álló nap is jól indult. Katmanduból (1430m) busszal mentünk fel a tibeti határig. Kodariban több mint két teljes órán keresztül nyálazták papírjainkat. Aztán a határkaput átlépve szomorú búcsút vettünk kísérőinktől. A már kínai fennhatóság területén ismét gondjaink támadtak, nem volt senki, aki felvigyen bennünket a semleges zónán keresztül Zangmuig (2300m). Valahogy aztán előkerült egy platós teherautó, a ponyvát feszítő vasrudakba és kötelekbe kellett kapaszkodnia kisebb csoportunknak. Úgy harmincan lehettünk. Ebben a szokatlan szituációban ha egy nagyobb gázfröccsnél nem kapaszkodott a társaság, akkor borult mindenki. A zóna fenti határállomásán már várt ránk a tibeti delegáció. A terepjárókba való bepakolás után neki is indultunk, időközben egy forgalmi dugó miatt három órás késéssel kezdtük meg a felemelkedést a tibeti fennsíkra és valamikor estére értünk Nyalamba (3750m). A tibeti fennsík 3500-4000 méter magasságban terül el, Tibet így volt képes a világ minden részétől elszigetelni magát. A magas hágókon való átkelés sokszor még a helyieknek is gondot okoz. Nehéz leírni a tibeti tájat, ami nemcsak az oxigénhiány miatt lélegzetelállító. Nagyon is érezhető a lélek szintjén, hogy ez egy fentebbi világ, sokszor volt olyan érzésem, hogy már nem is a Földön járunk, hanem az istenek között. Hiszen a szerzetesek is azért építették még magasabbra a kolostoraikat, hogy még közelebb lehessenek isteneikhez. A szellemiség változatlan, de érezni mégis, hogy valami megváltozott. Tibet lakóinak száma az évszázadok során csökkent. A lakosság 48%-a nomád, 32%-a pedig kereskedő és földműves. A fennmaradó 20%-ot a társadalom különböző rétegeiből származó szerzetesek és szerzetesnők alkotják. A Lhásza környéki, mint például a Tashilhunpo, a Sera vagy a Drepung kolostorokban valaha 6000 szerzetes élt, ma mindössze 600 szerzetes tart fent egy-egy hasonló szerzetesnegyedet. A kínai megszállás során sokan elmenekültek és többé talán már vissza sem térhetnek szent földjükre. Egész Tibet területén jelenleg 6 millió tibeti ember él és kétszer ennyi kínai.

Az út során több hágón is átverekedte magát kis konvojunk, a Yakri Shong La (5050m), a Lalung La (4910m) majd a Gyatso La (5160m) követték egymást, ez utóbbinál éreztem ismét azt a furcsa érzést, hogy testem kezdi elhagyni magát. A nepáli akklimatizóciós túra nagyon is megtette a hatását, sajnáltam azokat az útitársaimat, akik egyből Tibetbe jöttek fel. A szervezet nagyon megmakacsolja magát. Egy angol srácnál úgy mutatkozott meg az akklimatizáció, hogy minden percben dührohamot kapott és ennek a váratlan jelenségnek nem is volt tudatában. Az autóban vadul tekergette fel és le az ablakot, kiabált mindenkivel, belekötött jelentéktelen dolgokba, semmivel sem volt megelégedve. A 4000 méteres fennsíkon nem nagyon lehet alacsonyabb szintre vinni bárkit is, hogy megkapja a megfelelő oxigénmennyiséget. Így hát nem maradt más, mint az alapos odafigyelés és a lelki terápia. Mindig megmosolyogtuk tibeti sofőrünket, Dorje-t, aki a többi sofőrrel egyetemben fehér kesztyűt húzott a vezetéshez. Mintha egy limuzinban utaztunk volna. Ezzel talán azt is jelképezték, hogy a nehéz munkavállalás mellett ez egy nagyon kiváltságos munka, amit meg kell becsülni és a legjobb szakértelmükkel és hozzáállásukkal kell ellátni. Dorje-t nagyon ritkán sikerült megnevettetnünk. A kövtekző napokban magunk mögött hagytuk Tingri (4340m) és Lhatse (4050m) városát és átkeltünk a Yutong La (4950m) és Tra La (4050) égbe repítő emelkedőin. Sokszor futottunk homokpadra, amik erőteljesen beszippantották a kerekeket, de Dorje rutinjának köszönhetően könnyen hamar kimásztunk a bajból. Itt az utak a végtelenségbe nyúltak, sokszor annyira megtévesztőek, hogy azt sem venni észre, ha éppen jön egy bukkanó. Az útra kiugráló gyerekeket már könnyebben észrevettük, kezükben nagyobb darabka köveket lóbáltak. Fosszíliákat árultak. Tibet területén a kínai szállásadóink nagyon odafigyeltek a vendégre. Ahogy megérkeztünk, mindenhol szinte azonnal hozták a szobába a forró vizet, mellé egy teafilter. Még arra is maradt idejük odafigyelni, hogy étkezés közben ne zavarhassanak minket a kolduló tibetiek, akik az étterem üvegablakának dőlve bámulta befelé, könyörgő szemeikkel azt kutatva, hogy melyik tányéron maradt még valami. Egy reggeli alkalmával "véletlenül" sok minden maradt a tányérunkon, mindent összegyűjtöttünk és kivittük a tibetieknek. Persze ez nem nagyon tetszett a kínaiaknak. A Karo La (4960m) és a Yandrok Tso (4490m), a Skorpió-tó gyönyörű kék vizének megcsodálása után elértük a Gampa La-t (4794m) az utolsó hágót Tibet fővárosa, Lhásza előtt. A sofőrökkel és vezetőkkel a hágón még egy nagy teázást csaptunk, áradoztak, hogy mennyire élvezik az utat és hogy nekünk jobban örülnek, mint az itt tartózkodó másik nemzetnek. Aztán hirtelen témát váltottak, mert egy másik csoport is felért a hágó tetejére. Jobb az óvatosság. De mielőtt nekiindultunk volna az utolsó szakasznak, mindannyian azt kiabálták a messzeségbe, hogy "La Gyalo! De Tamtche Pham!". "Az istenek diadalmaskodnak, a démonok legyőzetnek."

Mire Lhászába értünk, az angol srác állapota is rendeződött. A Vörös-hegyre épült Potala méltóságteljesen magasodott a város fölé. A Potala szankszrit szó, a buddhista mitológiában annak az égi tartománynak a neve, ahol Avalokitesvara, a "látó szem", Tibet védőistene lakozik. A város tibeti negyede tudta csak megtartani igazán régi arculatát, a modernizált kínai részek las vegasi stílusjegyekkel vetekednek. Délutánunkat a Jokhang templom előtti téren töltöttük két tibeti család társaságában. Sokszor alig bírtam elkészíteni egy-egy képet, mert egyszerre öt gyerek csimpaszkodott a nyakamba. Boldog pillanatok voltak ezek. A téren pezsgett az élet, ahová csak néztem tibetieket láttam, a kereskedők buzgón kínálták portékájukat, az érkező nomádok pedig leborulással köszöntek az isteneik előtt. Életükben talán először zarándokoltak el ide, hogy elmondhassák imáikat. A nagy forgataban láttam két kínai rendőrt is, ültek egy kis széken, egymásnak háttal, lekonyuló szájjal, bamba arccal nézték a nevetgélő tibetieket...

Három napot töltöttünk Lhászában, a város reptere, a Gonkhar kétórányira volt a várostól. Innen tértünk vissza Kathmanduba. Már egy jó ideje repültünk, mikor arra lettem figyelmes, hogy mindenki a fényképezőgépét élesíti, aztán pár perc után a kapitány is bejelentkezett. Tájékoztatott minket, hogy a Zu Feng felett fogunk elrepülni, ami nem más mint a Mt. Everest. Mikor eljött a nagy pillanat, repülőnk erőteljesen jobbra dőlt a Himalája fehér gerince felett. A Föld legmagasabb hegyének látványa mindekit csendre intett. Ahogy a tibetiek hívják, a Világ Istenanyja, a Csomolungma a legendák szerint a szélből és a felhőkből született. Az idők kezdetén volt egy vihar. A hatalmas eső megtöltötte az ősóceánt és ahogyan a jaktejből köpülik a vajat, a vizeket is addig verte a szél, amíg földdé nem változott. Egy nagyobb ívet tettünk meg az Everest körül és ahogy lassan kezdtük elhagyni Tibet légterét, eszembe jutottak a Dalai Láma szavai, aki elhagyva Lhászát menekülése során, egész úton imákkal fohászkodott Tibet szabadságáért, a tibet népért, a buddhizmusért, az emberekért. Én is elmondtam magamban ezt az imát:

"Összetett kézzel esdeklem minden Buddhának, aki el szeretne múlni és kérem, hogy maradjanak megszámlálhatatlan évekig és ne hagyják sötétségben a Világot!"