Croatian - Peter Nemeth Photography

Engedem, hogy a lábam felemelkedjen előre. Kezeimet kormányzásra, oldalra nyújtom a kékeszöld kristálytiszta vízben, fejemet kicsit hátra hajtva, csukott szemmel fogadom magamba az égető napfényt. Sirályok rikoltozva húznak el felettem, kíváncsiskodva és többször visszafordulva ellenőrzik, hogy nincs-e nálam valami reggeli falat. A sós víz könnyedén a felszínen tart. Egy-egy mélyebb levegővételre érezhetően ki is emelkedem a vízből, így nem kell különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy vízszintesen elnyúljak a nagyobb hullámok között.

A medúzacsípést még érzem a lábamban, az izmok nagyjából regenerálódtak az érzéketlen állapotból, viszont a csípés helyén az ágas-bogas bevérzés csak nagyobb lett. Valószínű most is egy nagyobb medúzaraj felett lebegek, de a tenger nyugtalansága tereli figyelmemet. A kék ég és a kék tenger találkozásánál fekszem. Ajándékba kaptuk ezeket a kékeket. Mikor átcsap rajtam egy hullám, átfúrom a puha tornyosulást és azonnal kibukkanok a másik oldalon. Szeretem a tengert, a színét, az illatát, a beláthatatlan hatalmasságát, morajlásából próbálom kivenni legfinomabb hangjait. A parton szétrobbanó víz robaja már csak elvétve jut el hozzám, innét a távolból csak azt látni, hogy mekkora erővel emelkedik több méter magasba az akadályba ütköző víztömeg. Mindenkit lenyűgöz a tenger látványa. Figyeltem az embereket, ahogy magukban elcsendesedve szemük egy láthatatlan pontra szegeződik, és a láthatatlan világ, ahová gondolataik elkóborolnak, lelkükben valósággá válik. A helyiek is a horgászokkal órákig képesek bámulni a végtelen horizontot, el is felejtették már, hogy kora reggel azért futottak ide le a kikötőbe kis szatyrokkal a kezükben, hogy beszerezzék az aznapi ebédrevalót. Kevesen vannak azok, akik mindennél többre értékelik ezeket a pillanatokat. Nemcsak saját magától, hanem a természeti erőtől is eltávolodott az ember. Hiába veszi meg a legdrágább hajót, ha mégsem tudja azt szakszerűen kikötni, tudatlanságával pedig más emberek életét sodorja veszélybe. Még több időt követel, hogy még több külsőségnek élhessen. És az értelmetlen dolgokat hajkurászva értéktelenül roskad majd magába. De akkor már késő lesz. Pedig az egyszerűségben, a tiszteletben és az alázatban ott van minden. Aki ezekeknek a birtokában van, az él igazán. Csak fel kell mászni a hullámok hátára és hosszabbak lesznek a percek, hosszabbak lesznek az órák, a felkavart összhang ismét visszatér.

Hagyom, hogy a tenger tovább ringasson. Most aki csak tehette, lejött a partra, mert a reggeli erős szél jócskán felkorbácsolta a tengert. A mandula fenyő, az olasz ciprus, az olajfák árnyékában ismerős arcok bukkannak fel, halászok, kereskedők, régi barátok és családok mosolyogva integetnek felém. Hosszan visszaintegetek, és jó érzés tölt el, mert tudom, hogy a nap végén a finom vacsoránál jókat fogunk beszélgetni, kezünkben a vízpárától gyöngyöző boros pohárral nagyokat fogunk nevetni, történeteinket pedig majd felkapja az isztriai forró szél és elviszi oda, ahol a tenger és az ég találkozásánál kékbe burkol minket az este. De még lebegek egy kicsit. Kezeimet ismét oldalra nyújtom a kékeszöld kristálytiszta vízben, fejemet kicsit hátra hajtva fogadom a közeledő nagy hullámot, hogy megemeljen.