Carnival of Venice 2014 - Peter Nemeth Photography

A cipőmet nézegettem a kora esti szürkeségben, ahogy átázva a víz lassan elérte a cipőfűzőket. Már nem tudtam eldönteni, hogy a lábam fázik, vagy csak sima fájdalom hasogatott a talpamban az egész napos gyaloglást érezvén. Már vagy három órája toporogtam egy helyben, nem tudott senki sehova mozdulni, a hatalmas eső és szél fogva tartott minket. Velence végleg megadta magát. A békés, csodás helyen pillanatok alatt megnyíltak a pokol kapui, egy másik isteni színjáték vette kezdetét. Sok elkeseredett arc vett körül, a vihar olyan hirtelen csapott le a városra, hogy esélye se volt annak, aki éppen nem volt fedél alatt.

Láttam, hogy páran megkísérelték a kitörést, de másodperceken belül teljesen eláztak, rohanva fejvesztve az esőfüggönybe. Nem gondoltam volna, hogy az összes vízálló felszerelésem előkerül a zsákom mélyéről. Megcsináltam az utolsó képeket, elpakoltam a gépet és még egyszer ellenőriztem az öltözékemet. A formaság kedvéért én is kinyitottam az esernyőmet, bízva abban, hogy nem úgy végzi majd, mint ahogy a többi, a Szent Márk téren szerteszét. Teljes menetfelszerelésben vártam a megfelelő alkalmat, hogy mikor indulhatok a találkozási pont felé. A kikötőig kellett eljutnom. Körülöttem hangosan szerveztek más csoportokat, hogy mindenki el tudja hagyni a várost. A tervem egyszerű volt, mihelyst csillapodik az égből jövő víz mennyisége, nekivágok. Nem volt nagy a távolság, viszont ekkora viharban pár méter is fájdalmas volt. Vettem egy nagy levegőt, közeledett az én időm. Nem emlékeztem már mi történt egész nap, nem emlékeztem a fotókra, az arcokra, a kosztümökre, mert az egész napos eső és a több órás vihar teljesen kifordította a napi eseményeket. Egész nap majdnem csak az esővel küzdöttem, legfőképpen arra figyeltem, hogy a frontlencsén egyetlen vízcsepp se legyen, mert úgy az összes képet tönkretehette volna. Nem tudtam, hogy elég fotót készítettem-e ahhoz, hogy vissza tudjam adni az egész napot, fogalmam sem volt, hogy milyen képek kerültek a memóriakártyákra. Csak ezekre az utolsókra emlékszem, amik a viharról készültek, mely feledtették az emberrel, hogy ma karnevál volt. Az eső pillanatok alatt képes kizökkenteni az alkotásból. A gép él a kezedben, a fényviszonyok diktálnak, több tucat dologra kell figyelni egyszerre, nemcsak egy kattintásból áll a dolog. Ha pedig a Természet a nem éppen barátságos táncát járja, még több erőfeszítés kell ahhoz, hogy képes legyél menni a jó képekért. Bíztam benne, hogy van használható anyag. De most koncentrálnom kellett a hazajutásra.

Az eső csillapodni látszott, kitettem a kezem, hogy pár csepp érje a tenyeremet és csak annyit mormoltam magamban: “én vagyok a szél, én vagyok a víz”… Kilépve eddigi menedékemből ütemes lépésekkel indultam utamra. Az első nagyobb széllökés próbált ledönteni a lábamról, de éreztem, hogy nem lesz nagyobb baj, simán célba érek. A kövezeteken megrekedt, sokszor 5-10 cm-es vízen való átgázolás mit sem zavart már, továbbra is kapaszkodtam esernyőmben, mely állandóan az égnek akart törni. Az elkeseredettség aztán valahogy mégis úrrá lett rajtam, amikor a Sóhajok hídjához értem, már oda se néztem, tudtam, hogy ott van, de csak mentem tovább. Rohanó emberek kerülgettek, sokszor ernyőink összeakadtak, aztán kisebb rándítással mindig a fejem fölé tudtam igazítani. Kavargott a fejem, tolultak a gondolatok, de csak haladtam tovább. Már nem létezett a karnevál, nem létezett Velence. A kikötőben sem éppen kellemes látvány fogadott. Bár nem is számítottam jobbra. Ameddig a szem ellátott, több ezer esernyő várakozott a kikötőben, sikolyok és kiabálások közepette tolongtak az emberek, a tengeren pedig a szél korbácsolta hullámok között a hajók igyekeztek kikötni. Teljes volt a káosz. Nem volt más választásom, megcélozva a tömeget akaratlanul is lökdösődve haladtam a Gabriella Hotel felé, a megbeszélt találkozó helyre. Rémálom volt az következő pár óra. Az ismerősöket sikerült hamar megtalálnom, a látótávolság csak pár méter lehetett, mert esernyők erdeje vett körül minket. Igyekeztünk továbbra is együtt maradni.

Amire nagyon emlékszem arról az estéről, hogy mikor várakoztunk a hajókra, a sokasodó tömeg a nagy tolakodásban elkezdett minket nyomni a tenger felé. Az éppen kikötött hajókról leugráló matrózok fújták a sípjaikat és üvöltötték, hogy “mindenki vissza”. Roppanásig feszült a helyzet, a part legszélén álló embereket beterítették a kisebb hullámok, mi pedig kezdtük beljebb fúrni magunkat az emberek közé, hogy távolodjunk a víztől. Azt kívántam, hogy legyen vége, de válaszként pár villám cikázott át az égen. Aztán valahogy nagy nehezen felszállhattunk egy hajóra, a következő pillanatban pedig már kimerülten és vizesen ringatóztam a tengeren a több száz, magába roskadt utassal. A késői órákban értük el a szárazföldet, már amennyire szárazföldnek lehetett mondani a sok eső miatt. Az utat hazáig végig aludtam. Mikor megébredtem, Budapesten éppen kelt fel a tiszta kék égen a napkorong. És hogy mi volt a memóriakártyákon? A saját színjátékom…