Aggtelek - Peter Nemeth Photography

Talán ilyen lehetett a születés előtt. Nem kellett becsuknom a szemem ahhoz, hogy érezzem az összes rezonanciától megfosztott csendet. Váratlan volt a sötétség közelsége. Nem volt ijesztő és hideg, nem volt idegen és üres. Talán félreértelmezik sokan és tévesen társítanak hozzá negatív jellemet. Meleg légáramlat csapódott az arcomba, a hang, melyet csapatunk az utolsó lámpa kialudtával igyekezett elfolytani, mintha fél méterről verődött volna vissza. Pedig egy hatalmas csarnok közepén álltunk. Valahol a Föld gyomrában.

Az összes fényforrást megszűntetve néztünk szembe az igazi sötétséggel, melyet igazából csak idelent tapasztalhat meg az ember. Egy koromsötétnek mondott éjszakában is dereng valami fény ehhez a lenti sötétséghez képest. Több órája voltunk úton, egy olyan szakaszon ereszkedtünk lefelé, melyet nem sokan járnak végig. Alaposan figyeltünk egymásra, a nehezen járható, sáros és csúszós talaj egyáltalán nem volt kiépítve, nemhogy kivilágítva. Aztán egy hosszabb pihenőnél kipróbáltuk, hogy milyen is a tökéletes feketeség. Az érzékszerveket megtévesztette a nagy sötétéség beállta, hirtelen megszűnt létezni a távolság. Márcsak az utolsó kép volt előttem, hogy körülöttem ott állnak mások is. A szem mintha egy láthatatlan érzékszervnek adta volna át funkcióit. Mondhatni, minden porcikám fényt vesztett és sötétség itatott át. Ismerős hely volt a benti világom, a saját templomom. Várnom kellett mire egy kicsit lenyugszom és már nem kapaszkodom annyira a gondolatok kesze-kusza halmazába. Felemeltem a kezemet, de nem is voltam benne biztos, hogy valóban mozdultam volna. Elgondolkoztál-e már valaha azon, hogy hol lehettél évmilliókkal ezelőtt? Az itt tornyosuló cseppkövek 2 millió évesek, az első emberek pedig 6-7000 éve jutottak ide le. Azóta nem sokat változott a barlang. A Természet nem siet sehova. Mintha tudná, hogy rengeteg ideje van kibontakozni. Neki elég egy-egy vízcsepp, hogy méteres cseppköveket emeljen a magasba.

Mikor újra fellobantak lámpáink és ismét útra keltünk, a sötétségben megbúvó kreatúrák életre keltek. Lomhán húzták árnyaikat maguk mögött, csillogásuk egy képzeletbeli égboltot húzott fejünk fölé. Egynéhányan hátra maradtunk, az előttünk haladó csapat nagy részét pár másodperc alatt elnyelte a sötétség. Lassan haladtunk előre az újabb és újabb megnyíló járatokon, melyek aztán mögöttünk hirtelen omlottak össze a sötétség terhe alatt. Talán ilyen lehetett a születés előtt. Utunkat mindig is fény övezte.